Telefon: +36 1 8729 100
E-mail: hivatal@zuglo.hu

Mosolyalbum – Hálapénz

Kovács már utcai ruhában, nyikorgó kerekű gurulós bőröndjét maga után vonszolva araszolt a klinika folyosóján.

   ‒ Alázatos tiszteletem, Kovács úr ‒ köszönt rá mélyen meghajolva a hirtelenkopasz professzor. ‒ Látom, készül itt hagyni a mi kis klinikánkat…

   ‒ Őszintén szólva ‒ vette suttogóra Kovács ‒, már alig vártam ezt a percet.

   ‒ Hol is feküdt maga? ‒ csillantak meg a professzor szemeiben a korai memóriazavar tompa fényei.

   ‒ A hátsó lépcsőházban ‒ köhintett egy utolsót az immár gyógyult beteg.

   ‒ Már értem! Akkor ezért nem láttam magát a viziteken… Tudja, ez a zsúfoltság. És mondja, Kovács úr, milyen volt a koszt?

   ‒ Kímélős. Megkímélt az ízektől.

   ‒ És a fűtés?

   ‒ Takarékos ‒ gombolkozott be fázósan Kovács.

   ‒ De ugye a csapokból rendesen folyt a víz?

   ‒ Ez talán így túlzás… Mondjuk inkább: csepegett, akár az infúzió.

   ‒ A takarítónőinkkel elégedett volt?

   ‒ Ó, velük csupán egy a baj ‒ rázta meg fejét szelíden Kovács ‒, irtóznak a tisztaságtól.

   ‒ No, azt azért nem tagadhatja, hogy a tanársegédeim éjjel-nappal…

   ‒ Petíciókat fogalmaztak ‒ fojtotta a professzorba a lelkesedést Kovács.

   ‒ Miféle petíciókat?

   ‒ Mikor milyet. Legutóbb például azt követelték, hogy legyen átlátható a hazai egészségügy. Több mint kétezren írták alá. Londonban.

   ‒ Az ég szerelmére, akkor ki gyógyította meg magát?!

    ‒ A Sümegi ‒ sóhajtotta az emlékezéstől meghatottan Kovács. ‒ Biztosan tetszik emlékezni rá… Ő feküdt két hétig a teherliftben. Ha megálltak vele az első emeleten, mindannyiszor megvizsgált engem… Kiváló diagnoszta.

   ‒ Nahát! Sümegi a kollégám?

   ‒ Ugyan már… Hentes és mészáros. Ő vette ki a vakbelemet.

   ‒ A műtőben?

   ‒ A teherliftben. Igaz, nem tudott rendesen bemosakodni.

   ‒ Honnan szerzett szikét az a Sümegi?

   ‒ Sehonnan. Volt nála bicska.

   ‒ Ugye a műtét után nem történt semmi komplikáció?

   ‒ Sajnos történt…

   ‒ Micsoda?

   ‒ Elromlott a teherlift két emelet között. De hál’ isten a Ketteske fölkurblizta.

   ‒ Gondolom, ő liftszerelő.

   ‒ Dehogyis. Kíntornász.

   ‒ Nos, szívből örülök annak, hogy meggyógyult. Nem is tudja, Kovács úr, hogy ez milyen sokat jelent nekem.

   ‒ Elnézést, professzor úr, de most már igazán mennem kell.

   ‒ Várjon egy percet ‒ pillantott óvatosan körbe a folyosón a professzor, és fehér köpenye zsebéből egy borítékot húzott elő. ‒ Fogadja örök hálámat, Kovács úr, azért, hogy kibírta nálunk…

   ‒ Jaj, ezt nem szabad, professzor úr ‒ tiltakozott illendőségből Kovács. ‒ Ezt nem fogadhatom el.

   ‒ Ne tegye ezt velem ‒ párásodott be a professzor szemüvege. ‒ Ne sértsen meg…

   ‒ Na jó, nem bánom ‒ kukkantott megadóan a borítékba Kovács.

   ‒ Én mindig ennyit szoktam adni ‒ pirult el mindkét fültövéig a professzor.

   ‒ Semmi baj ‒ hümmögött nagyvonalúan Kovács. ‒ De azt már most megmondom, hogy legközelebb ennyiért nem vállalom!

Az oldalt írta: Walter Béla

Fotó: Gyöngy Kálmán rajza

Megosztás

Hozzászólások lezárva.