Az elmúlt másfél évben, amelyre rányomta bélyegét a pandémia, Sándor Iván Kossuth-díjas író, Zugló Díszpolgára nap mint nap írt, ahogy szokott. A papírra vetett gondolattöredékekből esszék és tanulmányok születtek, de közben egy újabb regény is készül. A kilencvenegy éves író, aki megélte a Horthy-korszakot, de Szálasi rémuralmát is, most úgy fogalmazott: élem a mai uralmat. S közben teszi, amit tennie kell.
Vezetett naplót a pandémia idején?
Naplót sohasem vezetek. A napok, az évtizedek eseményeit követve feljegyzem néhány mondatban a tapasztalataimat az ország, a korszak helyzetéről, a politikáról, a különböző uralmi törekvésekről. A gondolattöredékekből esszék-tanulmányok készülnek, amelyek megjelennek a regényeim történeteiben, alakjaiban.
Dolgozott folyamatosan? Hogyan tudott magára vigyázni?
Fegyelmezett vagyok. Átéltem a Horthy-korszakot, a Szálasi-rémuralmat, a Rákosi-rendszert, az ötvenhatos forradalmat, a leverése után következő évtizedeket, élem a mai uralmat. A pandémia idején is gyűjtöttem a tapasztalatokat. Vigyáztam a családomra. Mindennap kezembe vettem a töltőtollamat. Dolgoztam.
Most min dolgozik?
Két éve regényen, és az elmúlt hónapban egy olyan esszén, amelyben kidolgozom az elmúlt évben feljegyzett gondolattöredékeket. Az esszében próbálom kifejteni, hogy mi maradt ránk a huszadik század eltakarítatlan törmelékeiből, melyek az újabb megoldhatatlanságok. Szőnyegbombázás-szerűen hullott éveinkre valamennyi kontinensen a gazdasági válság, a népvándorlás, a klímaváltozás, a járvány, nálunk az újabb egyeduralomban a szélsőségek, a rasszizmus, a szellemi-kulturális intézmények hatalmi kisajátítása.
Hova vezet így az értelmiség sorsa?
Az értelmiség nem homogén. Osztódik tudósokra, szakértőkre, a mindenkori hatalom kiszolgálóira, a közéletben a rossz irányokkal szembeszegülőkre. Töprengtem azon is a feljegyzéseimben, hogy a magyar történelemben két évszázadra visszamenőleg, néhány rövid időszakasztól eltekintve, nincs hagyománya a hosszabb távon érvényesülő demokratikus kormányzatnak, és ennek melyek a mai következményei.
A regényről is mondjon pár szót. Tudom, hogy előre nem szeret erről nyilatkozni.
2018-ban játszódik. Három régi barát, egykori gimnazista osztálytárs története. Milyen utat jártak be négy évtized alatt? Milyen kelepcék elé sodorta őket az életük? Mi lett az egykori barátságukból?
Mit tapasztalt a járvány hatásáról a környezetében?
Vannak, akikben a jó tulajdonságaikat erősítette: a megértést, a szolidaritást, vannak, akikben az énjük sötétebb tulajdonságait.
Ön, aki a történelem szövetéből és a lélek mélységeiből bontja ki a jelent, milyennek látja a jövőt?
A regényem három alakja gimnáziumi sakkcsapat. Országos ifjúsági bajnokok. Rendszeresen elemzik a világbajnokok játszmáit. Megtanulták, hogy például Aljechin mindig hatlépésnyit játszott vissza fejben, s ebből kombinálta az ellenfél újabb hat lépését. A jövő a kormányok, a politika, a hatalmak kezében van. A magyar történelemben az elmúlt két évszázadban voltak olyan idők, amikor a lakosság nagyobbik része úgy érezte: ebből aztán elég! Az első lépés, nem csak a sakkban, annak a felismerése, hogy „mi az állás?”, miben élünk? Nem könnyű a hamisság mögött felismerni a valóságot. Az ország javát, utódaink, gyermekeink, unokáink életét szolgálná, ha a közös demokratikus jövő érdekében egyre többen felismernék a változtatás korparancsát.
